Koleszár Orsolya
– az OrsiSuli megálmodója
Rólam mondták…
Orsi néni volt az, aki rávezetett, hogy a világ nem is olyan rossz hely...
Orsi néni volt az, aki rávezetett, hogy a világ nem is olyan rossz hely, ha kellő empátiával, nyitottsággal és szeretettel fordulok felé. Ő volt az, aki a saját tapasztalatain és magabiztosságán keresztül megmutatta, mi is az az önszeretet, észrevette a rejtett értékeimet, és támogatott, ha valami akadályba ütköztem. Egy igazi talpraesett, határozott, szeretetteljes ember, aki pontosan érzi, kinek, mikor, mire van szüksége ahhoz, hogy túljusson a nehézségeken.
Jó volt úgy megélni a kríziseket, hogy tudtam, mindig van kire számítani, nem vagyok egyedül.
Hatalmas szerepe van a személyiségfejlődésemben, a pozitív világnézetem kialakulásában, amiért örökké hálás leszek!
Dóri, 25 éves
Kedves, nyitott, csupa szív embernek ismertem meg, aki minden korosztállyal rögtön megtalálja a közös hangot.
Ismeretségünk 30 évvel ezelőtt kezdődött az általános iskolában, ahol Orsi a tanárom volt. Kedves, nyitott, csupa szív embernek ismertem meg, aki minden korosztállyal rögtön megtalálja a közös hangot. Megjelenése, beszédstílusa nyugalmat áraszt, társaságában könnyű feloldódni. A hosszú évek során azt tapasztaltam, hogy bármilyen problémával is fordultam hozzá, minden esetben maximális alapossággal és tudással vezetett a megoldás felé. Jó érzéssel gondolok arra, hogy ő egyszemélyben mentorom, tanácsadóm és legfőképpen barátom is.
Mónika, 42 éves
Több évtizede foglalkozom pedagógusként iskolás korú gyerekekkel – a visszajelzések alapján szeretettel és sikerrel. Ezen foglalkozások keretében igyekszem minden olyan ’puha készségre’ megtanítani őket, amelyeket a magyar oktatási rendszerben az iskolák sajnos nem tanítanak meg, pedig egész életünket meghatározza elsajátításuk. Ilyenek pl. az önbizalom, az önismeret, az otthoni, szülőkkel, barátokkal és tanárokkal történő kommunikáció; a konfliktuskezelés, magabiztosság, az értékeink, érzéseink és igényeink megfelelő módon történő kommunikációja, a másik fél jófajta meghallása és meghallgatása – de még számos egyéb jön elő ilyenkor.
A gyerekek legtöbbször persze nem is tudnak ezen ’szakszavakról’, melyeket felnőttként később már csak egy céges tréningen ’tanítanak’ meg nekünk (jobb esetben). Délutáni foglalkozásaimon a gyerekek saját világukon és életeseményeiken keresztül szembesülnek ezen fontos témákkal. Legtöbbször a mindennapi helyzeteiket osztják meg egymással és velem, bizalmasan – gyakran még a szülőknek sem beszélve ezekről.
Talán pont emiatt ilyen értékes ezen alkalmakon a részvétel a gyerek(ek) számára: nincs vagy kevés az olyan platform és lehetőség az életükben, ahol lelkivilágukról, vágyaikról, félelmeikről, céljaikról, kételyeikről és érzelmeikről ennyire megnyílva tudnának beszélni és beszélgetni. A gyerekek ezt egyszerűen ’napközinek’ vagy ’beszélgetéseknek’, a felnőttek pedig coachingnak vagy mentoringnak aposztrofálják.
A név talán nem is annyira fontos; sokkal inkább az élmény és a végeredménye egy-egy gyerek számára: jobban, magabiztosabban, stabilabban érzi majd magát a világban és a folyamat végére. Talán ez a legtöbb, amit szülőként biztosítani szeretnénk gyerekeink számára.
Ami még fontos: szülőként el kell fogadnunk – és pszichológiailag erre szerződünk -, hogy a gyerek nem akar majd minden témát, amiről szó van ezen foglalkozásokon, megosztani szüleivel. Felnőttként mi sem feltétlenül meséljük el mindazt otthon, ami egy terápiás- vagy coaching-ülésen vagy egy bizalmas megbeszélésen elhangzik köztünk és egy másik ember között. Ettől működik jól a folyamat.
Siv Widerberger: Mónáéknál
Mónáéknál úgy beszélnek a gyerekkel, mintha nagy volna.
“Mit gondolsz?” kérdik
– Móna papája meg a mamája –
“Mit gondolsz?
Szerinted hogy lenne jobb?
Szerinted hogy kéne csinálni?”
Aztán:
“Értem. Azt mondod? Lássuk csak. Tényleg, tökéletesen igazad van!”
Vagy:
“Nem, azt hiszem, ebben tévedsz . . .”
Szeretném, ha a Mónáéknál – nálunk lenne.
Rólam
Koleszár Orsolya vagyok, történelem-pedagógia szakos tanár, szakvizsgázott pedagógus, közoktatásvezető, iskolaelemző-és fejlesztő szakpedagógus, tréner, coach – de mindenekelőtt édesanya.
Pályafutásomat 30 évvel ezelőtt egy olyan fővárosi általános iskolában kezdtem, ahol az igazgatóm azt mondta: „Ha itt megállod a helyed, akkor sehol másutt nem lesz gondod a tanítással!”
Igaza volt: az „élet iskolájába” csöppentem bele, ahol olyan extrém helyzetekkel találkoztam, amelyek nem hagytak nyugodni. Egyet szeretnék elmesélni.
Volt egy helyes, apró, ügrifüles roma kislány az osztályomban, aki ímmel-ámmal tanulgatott, felszerelése és öltözéke is kifogásolható volt, de örökké mosolygott és szívesen társalgott velem. Így tudtam meg sokat az otthoni körülményeiről, és kaptam magyarázatot helyzetére.
Gondoltam, ha esetleg bárki bajba kerülne (azon a környéken ez simán megesett), legyen hova fordulni, ezért megadtam a diákjaimnak az otthoni vonalas telefonunk számát.
Akkoriban még nem létezett mobiltelefon, vonalas se volt mindenkinek, az én kis ötödikes lánykámnál sem, az utcai fülke jöhetett szóba.
A számom megadása után pár nappal estefelé csöngött a telefon. Felvettem, hallóztam, majd egy bátortalan hang jelentkezett: „Csókolom Orsi néni, én vagyok!”
„Ki vagy, megmondanád a neved?”
„Igen, Melinda vagyok!”
„Mi történt, baj van?”
„Semmi, csak beszélgetni szeretnék!”
„Miről szeretnél beszélgetni?”
„Bármiről, csak beszéljünk! Itt van Laura is, mert ő magasabb és be tudja dobni a pénzt a telefonba, mert én nehezen érem el! Adom őt is!”
Számos estén csöngött a telefon, valaki mindig beszélgetni akart. Szegény férjem egy idő után azt mondta, hogy ez így nem mehet tovább, tiltsam le a számot, nyugalmat szeretne.
Ezt megértettem, de valami mást is: hogy történelem tanárként az oktató munkám mellett a nevelői jóval lényegesebb.
Onnantól kezdve még inkább a gyerekek személyére fókuszáltam, minden létező alkalmat megragadtam a beszélgetésekre és ez azóta is így van.
Mélységesen elköteleződtem a személyiségfejlesztés, az érzelmi intelligencia, a szociális készségek fejlesztése mellett, amelyet eleinte ösztönösen, mára számos képzés után már magas minőségben tudok megvalósítani.
Sajnos a tananyag 75%-a 3-5 éven belül kihullik a gyerekek fejéből, de amit én tanítok, az egy egész életre szól.
Jelenleg is egy budapesti általános iskolában dolgozom, ahol naponta foglalkozom a diákjaim lelkével, hogy ha majd kirepülnek, olyan szárnyuk legyen, amely messzire repíti őket.