OrsiSuli a TV-ben

Szeptember közepén a Promontor TV-ben jártam, az ott elhangzott interjúból készült ez a kis videó, amelyet jó szívvel ajánlok a figyelmetekbe:

Nézem a híradót – amikor a gyűlölet vezérel

Nézem a híradót – amikor a gyűlölet vezérel

Szappanopera hírek

Nézem a híradót, régi rossz szokásom. Kezdésnek a szokásos argentin szappanoperába illő történetek, a „megölte”, „megcsalta”, kifosztotta”, és valami hasonlót csinált sztorik követik egymást.

Egyik fő hír, hogy Oroszországban, Permben, egy 18 éves egyetemi hallgató lövöldözést rendezett. Még erre se nagyon kapom fel a fejem, ilyesfajta rémségek jöttek már innen-onnan, végtelenül sajnálatos, de meg tud történni.

Gyűlölöm magam

Aztán mégis fülelni kezdek: ez a szerencsétlen fiatal, saját elmondása szerint, már régóta készült erre a borzasztó cselekményre, mivel utálja az egész világot, benne az összes embert, de legfőképp önmagát. GYŰLÖLI ÖNMAGÁT.

Ez már beakadt.

Az jutott eszembe, hogy „mindenki magából indul ki”, mert honnan is indulna máshonnan?

Ismerni és szeretni kell önmagad

Ezzel nem lenne bajom, csak felmerül a kérdés: ha nem vagy jóban önmagaddal, nem ismered a saját érzéseid, hogyan is fogadhatnád el másokét? Hogyan is érthetnél meg másokat? Ne adj Isten, honnan is lennének értelmes gondolataid?

Hú, ez nehéz ügy, ha belekezdek, sosem érek a végére. De az bizonyos: ha szereted önmagad, másokat is tudsz majd szeretni, elfogadni.

Ezért foglalkozni kell önmagaddal, ennél fontosabb feladatod nincs. Ez lesz a Te jövőd alapja, amire bármit felépíthetsz. És ha elakadsz, tudd: segítséget kérni bátor dolog.

A szárnyakat adó osztályzat – avagy néha fel kell rúgni a szabályt

A szárnyakat adó osztályzat – avagy néha fel kell rúgni a szabályt

Történelem tanárként a számonkérés hol írásban, hol szóban történt nálam. A hetedikes osztályomban Andris mindig egyenletesen teljesített, szilárdan hozta a négyes osztályzatokat. Tudta a dolgokat, de nem olyan precízen és gördülékenyen, hogy felhőtlenül jelest adhattam volna.

Az a fránya stressz

Sajnáltam Andrist, mert minden egyes felelésénél azt éreztem, hogy sokkal több van benne, mint amit elő tud hozni magából stresszhelyzetben. Azt is tudtam, hogy a fokozott teljesítménytudat rontja a teljesítményt.

Nyolcadik év végén Andris ismét négyesre állt töriből, képtelen volt elérni az áhított ötöst, miközben az én megérzésem már önálló életet élt bennem, dörömbölt, ordított: „Ő jobb annál, mint amit mutat, tenned kell valamit!”

A tanári szabadság

Aztán eljött a bizonyítványosztás napja. Egyesével adtam át az osztályomban a záró dokumentumokat, személyre szabott jó kívánságokkal, amivel mentek tovább a középiskolába.

Andrisnál nem mondtam semmit, csak mosolyogva átnyújtottam a kinyitott bizonyítványt.  Andris szeme azonnal végig pásztázta a rubrikákat, majd a történelemnél megállt, rám nézett és alig észrevehetően könnybe lábadt a szeme. Ott állt feketén-fehéren: jeles. A csupa négyesre jelest adtam. Úgy gondoltam, most élek a tanári szabadságommal😊.

Nem csak úgy kapta, kiérdemelte

Andris középiskolába ment, hogy legyen tisztes szakmája és mellé érettségije is. Félévkor meglátogatott, hozta az értesítőjét, a kezembe nyomta.

A történelemnél ott állt, feketén-fehéren: Jeles.

Nem csak úgy kapta, kiérdemelte.

Most az én szemem lábadt könnybe és nem tudtam szólni, csak megöleltük egymást.

Amikor az önbizalom a helyére kerül

Elmesélte, hogy olyan önbizalmat és erőt kapott tőlem, amelyet most már tud használni. Eddig is benne volt, csak kellett egy kis támogatás, hogy előjöjjön.

Andris már a negyvenes éveiben és a saját útján jár. Ebben az én részem egy építőkő, amelyet jól bebetonozott, hogy szilárdabb legyen élete útja, és jobban boldoguljon.

Azóta mániám az építőkövek adogatása, már jó sokan lépkednek „rajtam”…

Az érzelmi intelligencia: házépítés alap nélkül? Mert most ezt tesszük… 2. rész

Az érzelmi intelligencia: házépítés alap nélkül? Mert most ezt tesszük… 2. rész

Mindannyian tudjuk, hogy az iskolában elsősorban a logikai, a „gondolkodó agyunk” fejlesztése és tesztelése történik. Azok a gyerekek, akik fotografikus memóriával vannak megáldva, be tudják vágni a legkacifántosabb szöveget is, minden dolgozatuk ötös, hagyományosan ők az okos, eminens diákok. Pláne, ha egy kis szorgalommal is párosul, akkor tuti a „siker”.

Ezen nem lepődünk meg, de jó tudni, hogy létezik egy másféle „okosság” is, az érzelmi intelligencia (EQ): vannak olyan gyerekek, akik remekül alakítják a baráti kapcsolataikat, jól kommunikálnak társaikkal, tanáraikkal; ha valami gubanc van az osztályban, ők el tudják rendezni, kellemes a társaságukban lenni, derűsek, elfogadóak és együttműködőek. Szóval szociálisan jófejek: nekik az „érzelmi agyuk” fejlettebb.

Ha gyermekünk mindkét „agya” jól működik, akkor mázlisták vagyunk!

Azonban sokkal gyakoribb az, hogy vagy az egyik, vagy a másik területen teljesít jobban a gyermekünk: rendesen tanul, de nehezebben épít kapcsolatokat; vagy nehézséget okoz a szövegértés, viszont ügyesen eligazodik az érzelmek világában.

Gondolkodó agy vagy érzelmi agy?

Mindkét esetben elkél egy kis támogatás, de az bizonyított tény, hogy az érzelmeink, a szokásaink, a mintáink, azaz az érzelmi agyunk működése sokkal erősebb és meghatározóbb, mint a gondolkodó agyunké. Olyannyira, hogy az érzelem képes a hatalmába keríteni és befolyásolni a gondolkodást, azaz meghatározni a teljesítményt, a sikert. Tehát alapvetően a hangsúly a fejlett EQ-n van, az a meghatározó, az IQ csak általa „rúghat labdába”. A kettő egymásra épül, együttesen alkotva egységet. A jó hír, hogy az EQ fejleszthető, kamaszkorban különösen hatékonyan.

Az EQ elsőbbségét számos kutatás támasztja alá, csak pár példát hoznék most: a Carnegie Technológiai Intézet felmérésében (USA, 1976) vizsgálták, hogy mitől lesz valaki sikeres az üzleti életben. Arra jutottak, hogy a pénzügyi sikerek 85%-áért a humán szervezési készségek felelősek (melyek az EQ-hoz és az érzelmekhez kapcsolódnak), míg a technikai-szakmai tudás csak 15%-ban számít.

Mit mond erről a közgazdász, a pszichológus és az író?

A világ hetedik legbefolyásosabb közgazdásza, az izraeli Daniel Kahneman hasonlóan erősítette meg (olyan jól, hogy még Nobel-díjat is ér a tétele): az ember érzelmi lény, szívesebben dolgozik együtt olyanokkal, akikben bízik, még akkor is, ha a megbízható egyén alacsonyabban teljesít magasabb árért.*

Aztán most olvasom Vekerdy Tamás pszichológus, író, egyetemi tanár egyik könyvét, szó szerint idézem:

„A vizsgálatok szerint az iskolai eredmények nem korrelálnak, nem egyeznek meg az életben való beválással, vagyis általában nem az eminensekből válnak a legsikeresebb emberek! Az életben való boldogulás és eredményesség másfajta képességeket követel, mint amilyeneket az iskola. (……..) 82%-ban (!) az más tényezőkön múlik, legnagyobbrészt az érzelmi intelligencián, s az ebből fakadó szociális készségeken.””**

És nem bírom ki, még egy könyvből szeretnék megosztani egy megfontolandó gondolatot:

„Egy ország iskolarendszerét is meghatározza, hogy mi a cél: megtanítani a gyerekeket kritikusan, a változó világnak megfelelően rugalmasan és kreatívan gondolkodni, vagy lejárt szavatosságú, esetleg az életkoruk befogadóképességét meghaladó ismeretekkel tömni tele a tanulók fejét.”

Kepes András egyik sikerkönyvében írja a fentieket és ő maga is él egy idézettel a témában, amely Freund Tamás nemzetközileg elismert agykutatótól származik, így szól:

„Azt vallom, hogy a középiskolában nem az a fontos, hogy a diákoknak megtanítsák az egyetemi anyagot, hanem hogy érzelemgazdaggá, kiegyensúlyozottá, emberséges emberré neveljék őket.”***

A tudás, amit nem felejtünk el

Ezt a tananyag dömpinget már az általános iskolában is tapasztalom, meglehetősen lehangoló. Mégsem az a célom, hogy lebeszéljem a gyerekeket a tanulásról vagy a szülőket arról, hogy taníttassák a csemetéjüket.

Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy létezik egy olyan fajta tudás is, amit viszont soha az életben nem felejt el a gyerek, pontosabban: erre fog épülni az egész élete!

Ez pedig az EQ és a vele való törődés: a sokat emlegetett szociális készségek fejlesztése, a gyermekben meglévő erősségek kiaknázása, az önismeret, az egészséges énkép kialakítása, a hatékony kommunikáció begyakorlása, a kritikus gondolkodásra való nevelés és még folytathatnám a sort…

Erős ház szilárd alapok nélkül?

Tanárként tapasztalom, hogy nálunk az EQ fejlesztése a fiatalok számára szinte ismeretlen, a jelenlegi oktatási rendszer erre alkalmatlan (természetesen akadnak próbálkozások, kivételek, amelyek csak erősítik a szabályt…). Ezzel csak az a nagy gond, hogy a gyermek nem kapja meg időben azt, amire valójában szüksége lenne; felnőtt korban pedig nem pótolható, maximum javítgatható ilyen-olyan tréningen, de sosem lesz az igazi.

Gondos szülőként sejtjük, hogy „csinálni” kellene valamit a gyerekkel, de nem tudjuk pontosan, hogy mit. A biztonság kedvéért beíratjuk külön matekra, angolra, valami sportra, zenére, és a jó ég tudja, még mire. Naponta hallom a gyerekektől, hogy miféle elfoglaltságaik vannak, amelyeknek egy részét nem szeretik, csak otthon a békesség kedvéért nem vallják be.

Talán érdemes átgondolni, hogy ha egy különóra helyett magát a gyereket összességében erősítenénk, hosszú távon nagyobb hasznát venné. A stabil, kiegyensúlyozott személyiség adja majd azt az „alapot”, amelyre felépíthetik magukat, a jövőjüket, a biztonságukat, a „házukat”. Gondos szülőként ebben érdemes támogatnunk őket.

És egyébként láttak már erős házat szilárd alapok nélkül?

*S. Neale., Lisa Spenser-Arnell, Liz Wilson: Érzelmi intelligencia coaching; Oktker-Nodus Kiadó Kft. 2015; 12. oldal

**Vekerdy Tamás: Érzelmi biztonság, Kulcslyuk Kiadó 2011., 106. oldal

***Kepes András: A boldog hülye és az okos depressziós, Libri Kiadó 2020, 101. oldal

Az érzelmi intelligencia – mire jó ez a gyermekemnek? 1. rész

Az érzelmi intelligencia – mire jó ez a gyermekemnek? 1. rész

Tanítványaim szülei közül többen is jelezték, hogy bár hallottak már az érzelmi intelligencia (továbbiakban EQ) fontosságáról, de valahogy nem tiszta, hogy mit is jelent ez és mire jó, ha a gyermeküknél ez fejlődik.

Néhány gondolatban megpróbálom összefoglalni a lényeget. Ha valakinek fejlett az EQ-ja, akkor az képes a saját és mások érzelmeinek felismerésére, megértésére és kezelésére.

Ez nálam a gyakorlatban azt jelenti, hogy a gyerekek az érzelmeik leplezése helyett megtanulják felvállalni azokat és igyekszünk kezdeni vele valamit. Ha pl. egy kisdiák nagyon dühös valami (sokszor inkább valaki😊) miatt, akkor kiderítjük az okát, beszélünk róla, megértjük és közösen kitaláljuk a kezelés módját. Ha a megoldás együttműködés útján születik meg, akkor jó esély van rá, hogy az tetszeni fog és a gyereknek ez már egy olyan pozitív minta, amelyet legközelebb is elő lehet venni, ha ismét összekapnának valamin.

A gyerekek kamasz korban egész nap működtetik az antennáikat, gyűjtögetik a különféle hozzáállásokat (attitűdöket) az őket körülvevő dolgokhoz, a velük kapcsolatban lévő emberekhez és helyzetekhez. Ezeket a mintákat többnyire a szüleiktől, tanáraiktól vagy a kortársaiktól szerzik be. Felnőttként tehát nagy a felelősség rajtunk, hogy mit adunk át, hiszen azzal fognak később gazdálkodni. A cél, hogy minél több jó hozzáállást, jó mintát mutassunk, ezekre érzelmileg helyesen tudjanak reagálni, épüljenek be a személyiségükbe, értsék azokat, jókor, jó helyen vegyék elő.  Ezt az „orsisuliban” gyakoroljuk, hogy később felnőttként a magánéletben és a munkahelyen is kamatoztatni lehessen.

Az EQ fejlesztése tehát segíti a hasznos minták elsajátítását vagy éppen a károsak elkerülését, az érzelmek megfelelő kezelését, hogy beépülve a személyiségjegyekbe a gyermek önálló, saját életének menedzselésében,  a másokkal való kapcsolataiban jelenjen meg. Csak néhány példa, hogy mit eredményez: pozitív hozzáállás a dolgokhoz, kevésbé stresszes élet, belső béke, jobb beleérző képesség, nyitottság, rugalmasság, hatékonyabb kommunikáció, jobb lehetőség a munkaerőpiacon, egészséges önbizalom, magabiztosság.

Írok egy-két példát, hogy mire gondolok, amikor a „hozzáállás”-t emlegetem:

Nagyon nem mindegy, hogy milyen választ kap Anya a vacsoraasztalnál, amikor megkérdezi, hogy ízlett-e a rakott krumpli:

„Ettem már jobbat is.”

vagy az a válasz, hogy:

„Köszönöm, finom volt, majdnem olyan klassz, mint amikor a szülinapomra főzted.”

A kritika megfogalmazásánál erős különbség van a két hozzáállás között, így a szülő-gyerek kapcsolatot is eltérően alakítja.

De az sem mindegy, hogy ha a Gyerek hoz egy elégtelent matekból, akkor szülőként mit mondunk:

„Kisfiam, apád se volt jó matekból, én se, mitől lennél te zseni?”

Akkor a „kisfiam” elkönyveli, hogy ez családi átok, nem képes többre, csak legyen meg a kettes, aztán kész. Úgy fog hozzáállni a matekhoz, hogy arról ő nem tehet, és sajnos más dolgoknál is gondolhatja majd ezt…

Vagy azt mondjuk:

„Kisfiam, mostantól nincs telefon, TV, internet, barátok, amíg azt a nyavalyás matekot ki nem javítod! Ezt a szégyent!”

Akkor a gyerek még jobban fogja utálni a matekot, mivel emiatt vonnak meg tőle minden földi jót, a matekhoz való hozzáállás pocsék, negatív lesz. És előfordulhat, hogy máshoz is.

Ha azonban azt mondjuk:

„Kisfiam, az egyesnek nem örülök, de tudom, hogy te sem, ezért találjuk ki, hogy mi segítene abban, hogy jobb legyél matekból. Hidd el, ha egy kicsit ráfekszel, simán menni fog!”

Akkor a gyerek látja, hogy a szülei nem harapták le a fejét és hogy örömet tud szerezni azzal, ha javít a matekon, ezért együttműködik. Lehet, hogy nem fogja imádni, de a hozzáállása pozitív lesz: a dolgok néha elromlanak, de megjavíthatók és nincs itt a világvége.

Közben rájöttem, hogy nem sikerült röviden írnom, és lemaradt pár gondolat, így legközelebb folytatom😊. Addig is jó minta-átadást kívánok!

Call Now Button