Történelem tanárként a számonkérés hol írásban, hol szóban történt nálam. A hetedikes osztályomban Andris mindig egyenletesen teljesített, szilárdan hozta a négyes osztályzatokat. Tudta a dolgokat, de nem olyan precízen és gördülékenyen, hogy felhőtlenül jelest adhattam volna.
Az a fránya stressz
Sajnáltam Andrist, mert minden egyes felelésénél azt éreztem, hogy sokkal több van benne, mint amit elő tud hozni magából stresszhelyzetben. Azt is tudtam, hogy a fokozott teljesítménytudat rontja a teljesítményt.
Nyolcadik év végén Andris ismét négyesre állt töriből, képtelen volt elérni az áhított ötöst, miközben az én megérzésem már önálló életet élt bennem, dörömbölt, ordított: „Ő jobb annál, mint amit mutat, tenned kell valamit!”
A tanári szabadság
Aztán eljött a bizonyítványosztás napja. Egyesével adtam át az osztályomban a záró dokumentumokat, személyre szabott jó kívánságokkal, amivel mentek tovább a középiskolába.
Andrisnál nem mondtam semmit, csak mosolyogva átnyújtottam a kinyitott bizonyítványt. Andris szeme azonnal végig pásztázta a rubrikákat, majd a történelemnél megállt, rám nézett és alig észrevehetően könnybe lábadt a szeme. Ott állt feketén-fehéren: jeles. A csupa négyesre jelest adtam. Úgy gondoltam, most élek a tanári szabadságommal😊.
Nem csak úgy kapta, kiérdemelte
Andris középiskolába ment, hogy legyen tisztes szakmája és mellé érettségije is. Félévkor meglátogatott, hozta az értesítőjét, a kezembe nyomta.
A történelemnél ott állt, feketén-fehéren: Jeles.
Nem csak úgy kapta, kiérdemelte.
Most az én szemem lábadt könnybe és nem tudtam szólni, csak megöleltük egymást.
Amikor az önbizalom a helyére kerül
Elmesélte, hogy olyan önbizalmat és erőt kapott tőlem, amelyet most már tud használni. Eddig is benne volt, csak kellett egy kis támogatás, hogy előjöjjön.
Andris már a negyvenes éveiben és a saját útján jár. Ebben az én részem egy építőkő, amelyet jól bebetonozott, hogy szilárdabb legyen élete útja, és jobban boldoguljon.
Azóta mániám az építőkövek adogatása, már jó sokan lépkednek „rajtam”…