Amikor elnyel az online tér

Amikor elnyel az online tér

Tanítványaimmal egyik nagy „klasszikus” témánk az internet világa, a számítógépes játékok varázsa, az online térben eltöltött idő mennyisége és szüleik aggodalma, hogy mi lesz a vége ennek a „cyberéletnek”.

Sajnos sokkal több a kérdés, mint a válasz, de már egyre több kutatás és figyelem irányul erre a területre. Olvasmányélményeim alapján összeszedtem pár pontban azokat a dolgokat, amelyeket nem árt, ha Te is megismersz. Szó sincs ijesztgetésről, de mint tudjuk: jobb félni, mint megijedni😊, szóval, ha sokat kütyüzöl, érdemes az alábbiakat átgondolni, a döntés a Te kezedben (fejedben) van.

Amikor elmerülsz az online térben és már nem tudod, hol vagy, ki vagy és mit teszel, akkor ezekkel fogsz találkozni:

  1. Az érzelmek hiányának megjelenése: úgy érzed, hogy nincsenek érzelmeid, de nem is érdekel, szerinted nem fontos
  2. Megszűnik a testérzékelésed: nem veszed észre az idő múlását és nem kontrollálod a tested működését: elgémberedsz, nem eszel-iszol, elfelejtesz mosdóba menni
  3. Az idegrendszered nem fejlődik normálisan, mert ahhoz szükséges a sok mozgás: a gép előtt ülve ez nem valósul meg
  4. A valós életet tapasztalati úton lehet megismerni, de ez nálad kimarad: megtapogatni, megszagolni, szétszedni, összerakni, kipróbálni, stb. nem fogod a dolgokat, mert a klaviatúrán csak nyomogatod a gombokat, mint egy gép
  5. Az önhatékonyság, amely szellemi alapszükséglet, teljesen leépül: nem tudod, mit jelent alkotni, akarni, elérni, egyedül megcsinálni valamit, azaz nem tudod irányítani a saját életed, a körülötted lévő világgal elveszíted a kapcsolatot
  6. Amikor a szemébe nézel valakinek, a személyes kapcsolódással oxitocin termelődik, ezáltal jobban érzed magad; ez az online térben, a képernyőn keresztül nem működik
  7. Az agyad valódi fejlődéséhez a virtuális élmények nem járulnak hozzá, helyette becsapják azt
  8. Az idegrendszered rosszul lesz trenírozva, téves képed lesz a valóságról: hinni fogod valamiről, hogy valós, miközben az nem létezik
  9. Ha meghalsz egy játékban, nem baj, mert van még pár életed: a virtuális halálodban nem érzel fájdalmat, félelmet, szenvedést, így, ha a valóságban ér téged nehéz helyzet, fogalmad sem lesz, mit tegyél, nagy eséllyel agresszív leszel
  10. Kimarad az életedből a felfedezés és a valódi játék izgalma, így az agyad nem lesz majd elég fejlett ahhoz, hogy könnyen tanuljon
  11. Utálsz kimenni a szabadba, a természet nem sokat jelent számodra, pedig az abban való lét jelentené számodra a valódi fejlődést
  12. Motiválatlanná válsz, nem érdekel semmi, csak a szobád mélyén szeretnél egyedül lenni a gépeddel: így nem fogod meglelni az életed valódi értelmét, sikertelen, kudarcos és magányos leszel
  13. Az egész online játékvilág egy óriási nagy üzlet, amelyben te vagy a kísérleti nyuszi, de inkább egy naiv áldozat: a gyártók célja, hogy sose hagyd abba, még akkor sem, ha ez káros számodra, mert őket csak a profit érdekli és nem a te egészséged
  14. A számítógépes játék során a virtuális sikereid jutalma egy jó adag dopamin; a boldogsághormon pedig rávesz, hogy ismételd, folytasd, amit eddig tettél, mert jön az újabb dopamin, egészen addig, amíg már semmi nem lesz elegendő és elveszíted önmagad: végül kimerülsz és a valódi világgal megszűnik a normális kapcsolatod
  15. A technika azt az illúziót kelti, hogy nálad van a kontroll, miközben ő tart a markában. Sajnos a játékgyártók profizmusa és pénzéhsége határtalan, és Te, mint az önkéntes játékszerük, termeled számukra a profitot.

Szóval tedd fel magadnak a kérdést: ki irányít kit? Ki lesz ebben a hatalmas játékban a nyertes?

Ez a fenti lista a szélsőséges esetet mutatja be, ami nem jelenti azt, hogy ne tudnád megtalálni az online térben is az arany középutat. El kell ismerni, hogy az internet nem fog elmúlni és nem is ez a cél, hiszen legalább annyi előnye és jó tulajdonsága van, mint veszélye. Sőt, ha jól és okosan használod, akkor biztosan Te jössz ki nyertesen.

Az érzelmi intelligencia: házépítés alap nélkül? Mert most ezt tesszük… 2. rész

Az érzelmi intelligencia: házépítés alap nélkül? Mert most ezt tesszük… 2. rész

Mindannyian tudjuk, hogy az iskolában elsősorban a logikai, a „gondolkodó agyunk” fejlesztése és tesztelése történik. Azok a gyerekek, akik fotografikus memóriával vannak megáldva, be tudják vágni a legkacifántosabb szöveget is, minden dolgozatuk ötös, hagyományosan ők az okos, eminens diákok. Pláne, ha egy kis szorgalommal is párosul, akkor tuti a „siker”.

Ezen nem lepődünk meg, de jó tudni, hogy létezik egy másféle „okosság” is, az érzelmi intelligencia (EQ): vannak olyan gyerekek, akik remekül alakítják a baráti kapcsolataikat, jól kommunikálnak társaikkal, tanáraikkal; ha valami gubanc van az osztályban, ők el tudják rendezni, kellemes a társaságukban lenni, derűsek, elfogadóak és együttműködőek. Szóval szociálisan jófejek: nekik az „érzelmi agyuk” fejlettebb.

Ha gyermekünk mindkét „agya” jól működik, akkor mázlisták vagyunk!

Azonban sokkal gyakoribb az, hogy vagy az egyik, vagy a másik területen teljesít jobban a gyermekünk: rendesen tanul, de nehezebben épít kapcsolatokat; vagy nehézséget okoz a szövegértés, viszont ügyesen eligazodik az érzelmek világában.

Gondolkodó agy vagy érzelmi agy?

Mindkét esetben elkél egy kis támogatás, de az bizonyított tény, hogy az érzelmeink, a szokásaink, a mintáink, azaz az érzelmi agyunk működése sokkal erősebb és meghatározóbb, mint a gondolkodó agyunké. Olyannyira, hogy az érzelem képes a hatalmába keríteni és befolyásolni a gondolkodást, azaz meghatározni a teljesítményt, a sikert. Tehát alapvetően a hangsúly a fejlett EQ-n van, az a meghatározó, az IQ csak általa „rúghat labdába”. A kettő egymásra épül, együttesen alkotva egységet. A jó hír, hogy az EQ fejleszthető, kamaszkorban különösen hatékonyan.

Az EQ elsőbbségét számos kutatás támasztja alá, csak pár példát hoznék most: a Carnegie Technológiai Intézet felmérésében (USA, 1976) vizsgálták, hogy mitől lesz valaki sikeres az üzleti életben. Arra jutottak, hogy a pénzügyi sikerek 85%-áért a humán szervezési készségek felelősek (melyek az EQ-hoz és az érzelmekhez kapcsolódnak), míg a technikai-szakmai tudás csak 15%-ban számít.

Mit mond erről a közgazdász, a pszichológus és az író?

A világ hetedik legbefolyásosabb közgazdásza, az izraeli Daniel Kahneman hasonlóan erősítette meg (olyan jól, hogy még Nobel-díjat is ér a tétele): az ember érzelmi lény, szívesebben dolgozik együtt olyanokkal, akikben bízik, még akkor is, ha a megbízható egyén alacsonyabban teljesít magasabb árért.*

Aztán most olvasom Vekerdy Tamás pszichológus, író, egyetemi tanár egyik könyvét, szó szerint idézem:

„A vizsgálatok szerint az iskolai eredmények nem korrelálnak, nem egyeznek meg az életben való beválással, vagyis általában nem az eminensekből válnak a legsikeresebb emberek! Az életben való boldogulás és eredményesség másfajta képességeket követel, mint amilyeneket az iskola. (……..) 82%-ban (!) az más tényezőkön múlik, legnagyobbrészt az érzelmi intelligencián, s az ebből fakadó szociális készségeken.””**

És nem bírom ki, még egy könyvből szeretnék megosztani egy megfontolandó gondolatot:

„Egy ország iskolarendszerét is meghatározza, hogy mi a cél: megtanítani a gyerekeket kritikusan, a változó világnak megfelelően rugalmasan és kreatívan gondolkodni, vagy lejárt szavatosságú, esetleg az életkoruk befogadóképességét meghaladó ismeretekkel tömni tele a tanulók fejét.”

Kepes András egyik sikerkönyvében írja a fentieket és ő maga is él egy idézettel a témában, amely Freund Tamás nemzetközileg elismert agykutatótól származik, így szól:

„Azt vallom, hogy a középiskolában nem az a fontos, hogy a diákoknak megtanítsák az egyetemi anyagot, hanem hogy érzelemgazdaggá, kiegyensúlyozottá, emberséges emberré neveljék őket.”***

A tudás, amit nem felejtünk el

Ezt a tananyag dömpinget már az általános iskolában is tapasztalom, meglehetősen lehangoló. Mégsem az a célom, hogy lebeszéljem a gyerekeket a tanulásról vagy a szülőket arról, hogy taníttassák a csemetéjüket.

Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy létezik egy olyan fajta tudás is, amit viszont soha az életben nem felejt el a gyerek, pontosabban: erre fog épülni az egész élete!

Ez pedig az EQ és a vele való törődés: a sokat emlegetett szociális készségek fejlesztése, a gyermekben meglévő erősségek kiaknázása, az önismeret, az egészséges énkép kialakítása, a hatékony kommunikáció begyakorlása, a kritikus gondolkodásra való nevelés és még folytathatnám a sort…

Erős ház szilárd alapok nélkül?

Tanárként tapasztalom, hogy nálunk az EQ fejlesztése a fiatalok számára szinte ismeretlen, a jelenlegi oktatási rendszer erre alkalmatlan (természetesen akadnak próbálkozások, kivételek, amelyek csak erősítik a szabályt…). Ezzel csak az a nagy gond, hogy a gyermek nem kapja meg időben azt, amire valójában szüksége lenne; felnőtt korban pedig nem pótolható, maximum javítgatható ilyen-olyan tréningen, de sosem lesz az igazi.

Gondos szülőként sejtjük, hogy „csinálni” kellene valamit a gyerekkel, de nem tudjuk pontosan, hogy mit. A biztonság kedvéért beíratjuk külön matekra, angolra, valami sportra, zenére, és a jó ég tudja, még mire. Naponta hallom a gyerekektől, hogy miféle elfoglaltságaik vannak, amelyeknek egy részét nem szeretik, csak otthon a békesség kedvéért nem vallják be.

Talán érdemes átgondolni, hogy ha egy különóra helyett magát a gyereket összességében erősítenénk, hosszú távon nagyobb hasznát venné. A stabil, kiegyensúlyozott személyiség adja majd azt az „alapot”, amelyre felépíthetik magukat, a jövőjüket, a biztonságukat, a „házukat”. Gondos szülőként ebben érdemes támogatnunk őket.

És egyébként láttak már erős házat szilárd alapok nélkül?

*S. Neale., Lisa Spenser-Arnell, Liz Wilson: Érzelmi intelligencia coaching; Oktker-Nodus Kiadó Kft. 2015; 12. oldal

**Vekerdy Tamás: Érzelmi biztonság, Kulcslyuk Kiadó 2011., 106. oldal

***Kepes András: A boldog hülye és az okos depressziós, Libri Kiadó 2020, 101. oldal

Az érzelmi intelligencia – mire jó ez a gyermekemnek? 1. rész

Az érzelmi intelligencia – mire jó ez a gyermekemnek? 1. rész

Tanítványaim szülei közül többen is jelezték, hogy bár hallottak már az érzelmi intelligencia (továbbiakban EQ) fontosságáról, de valahogy nem tiszta, hogy mit is jelent ez és mire jó, ha a gyermeküknél ez fejlődik.

Néhány gondolatban megpróbálom összefoglalni a lényeget. Ha valakinek fejlett az EQ-ja, akkor az képes a saját és mások érzelmeinek felismerésére, megértésére és kezelésére.

Ez nálam a gyakorlatban azt jelenti, hogy a gyerekek az érzelmeik leplezése helyett megtanulják felvállalni azokat és igyekszünk kezdeni vele valamit. Ha pl. egy kisdiák nagyon dühös valami (sokszor inkább valaki😊) miatt, akkor kiderítjük az okát, beszélünk róla, megértjük és közösen kitaláljuk a kezelés módját. Ha a megoldás együttműködés útján születik meg, akkor jó esély van rá, hogy az tetszeni fog és a gyereknek ez már egy olyan pozitív minta, amelyet legközelebb is elő lehet venni, ha ismét összekapnának valamin.

A gyerekek kamasz korban egész nap működtetik az antennáikat, gyűjtögetik a különféle hozzáállásokat (attitűdöket) az őket körülvevő dolgokhoz, a velük kapcsolatban lévő emberekhez és helyzetekhez. Ezeket a mintákat többnyire a szüleiktől, tanáraiktól vagy a kortársaiktól szerzik be. Felnőttként tehát nagy a felelősség rajtunk, hogy mit adunk át, hiszen azzal fognak később gazdálkodni. A cél, hogy minél több jó hozzáállást, jó mintát mutassunk, ezekre érzelmileg helyesen tudjanak reagálni, épüljenek be a személyiségükbe, értsék azokat, jókor, jó helyen vegyék elő.  Ezt az „orsisuliban” gyakoroljuk, hogy később felnőttként a magánéletben és a munkahelyen is kamatoztatni lehessen.

Az EQ fejlesztése tehát segíti a hasznos minták elsajátítását vagy éppen a károsak elkerülését, az érzelmek megfelelő kezelését, hogy beépülve a személyiségjegyekbe a gyermek önálló, saját életének menedzselésében,  a másokkal való kapcsolataiban jelenjen meg. Csak néhány példa, hogy mit eredményez: pozitív hozzáállás a dolgokhoz, kevésbé stresszes élet, belső béke, jobb beleérző képesség, nyitottság, rugalmasság, hatékonyabb kommunikáció, jobb lehetőség a munkaerőpiacon, egészséges önbizalom, magabiztosság.

Írok egy-két példát, hogy mire gondolok, amikor a „hozzáállás”-t emlegetem:

Nagyon nem mindegy, hogy milyen választ kap Anya a vacsoraasztalnál, amikor megkérdezi, hogy ízlett-e a rakott krumpli:

„Ettem már jobbat is.”

vagy az a válasz, hogy:

„Köszönöm, finom volt, majdnem olyan klassz, mint amikor a szülinapomra főzted.”

A kritika megfogalmazásánál erős különbség van a két hozzáállás között, így a szülő-gyerek kapcsolatot is eltérően alakítja.

De az sem mindegy, hogy ha a Gyerek hoz egy elégtelent matekból, akkor szülőként mit mondunk:

„Kisfiam, apád se volt jó matekból, én se, mitől lennél te zseni?”

Akkor a „kisfiam” elkönyveli, hogy ez családi átok, nem képes többre, csak legyen meg a kettes, aztán kész. Úgy fog hozzáállni a matekhoz, hogy arról ő nem tehet, és sajnos más dolgoknál is gondolhatja majd ezt…

Vagy azt mondjuk:

„Kisfiam, mostantól nincs telefon, TV, internet, barátok, amíg azt a nyavalyás matekot ki nem javítod! Ezt a szégyent!”

Akkor a gyerek még jobban fogja utálni a matekot, mivel emiatt vonnak meg tőle minden földi jót, a matekhoz való hozzáállás pocsék, negatív lesz. És előfordulhat, hogy máshoz is.

Ha azonban azt mondjuk:

„Kisfiam, az egyesnek nem örülök, de tudom, hogy te sem, ezért találjuk ki, hogy mi segítene abban, hogy jobb legyél matekból. Hidd el, ha egy kicsit ráfekszel, simán menni fog!”

Akkor a gyerek látja, hogy a szülei nem harapták le a fejét és hogy örömet tud szerezni azzal, ha javít a matekon, ezért együttműködik. Lehet, hogy nem fogja imádni, de a hozzáállása pozitív lesz: a dolgok néha elromlanak, de megjavíthatók és nincs itt a világvége.

Közben rájöttem, hogy nem sikerült röviden írnom, és lemaradt pár gondolat, így legközelebb folytatom😊. Addig is jó minta-átadást kívánok!

Call Now Button