Tanítványaim szülei közül többen is jelezték, hogy bár hallottak már az érzelmi intelligencia (továbbiakban EQ) fontosságáról, de valahogy nem tiszta, hogy mit is jelent ez és mire jó, ha a gyermeküknél ez fejlődik.
Néhány gondolatban megpróbálom összefoglalni a lényeget. Ha valakinek fejlett az EQ-ja, akkor az képes a saját és mások érzelmeinek felismerésére, megértésére és kezelésére.
Ez nálam a gyakorlatban azt jelenti, hogy a gyerekek az érzelmeik leplezése helyett megtanulják felvállalni azokat és igyekszünk kezdeni vele valamit. Ha pl. egy kisdiák nagyon dühös valami (sokszor inkább valaki😊) miatt, akkor kiderítjük az okát, beszélünk róla, megértjük és közösen kitaláljuk a kezelés módját. Ha a megoldás együttműködés útján születik meg, akkor jó esély van rá, hogy az tetszeni fog és a gyereknek ez már egy olyan pozitív minta, amelyet legközelebb is elő lehet venni, ha ismét összekapnának valamin.
A gyerekek kamasz korban egész nap működtetik az antennáikat, gyűjtögetik a különféle hozzáállásokat (attitűdöket) az őket körülvevő dolgokhoz, a velük kapcsolatban lévő emberekhez és helyzetekhez. Ezeket a mintákat többnyire a szüleiktől, tanáraiktól vagy a kortársaiktól szerzik be. Felnőttként tehát nagy a felelősség rajtunk, hogy mit adunk át, hiszen azzal fognak később gazdálkodni. A cél, hogy minél több jó hozzáállást, jó mintát mutassunk, ezekre érzelmileg helyesen tudjanak reagálni, épüljenek be a személyiségükbe, értsék azokat, jókor, jó helyen vegyék elő. Ezt az „orsisuliban” gyakoroljuk, hogy később felnőttként a magánéletben és a munkahelyen is kamatoztatni lehessen.
Az EQ fejlesztése tehát segíti a hasznos minták elsajátítását vagy éppen a károsak elkerülését, az érzelmek megfelelő kezelését, hogy beépülve a személyiségjegyekbe a gyermek önálló, saját életének menedzselésében, a másokkal való kapcsolataiban jelenjen meg. Csak néhány példa, hogy mit eredményez: pozitív hozzáállás a dolgokhoz, kevésbé stresszes élet, belső béke, jobb beleérző képesség, nyitottság, rugalmasság, hatékonyabb kommunikáció, jobb lehetőség a munkaerőpiacon, egészséges önbizalom, magabiztosság.
Írok egy-két példát, hogy mire gondolok, amikor a „hozzáállás”-t emlegetem:
Nagyon nem mindegy, hogy milyen választ kap Anya a vacsoraasztalnál, amikor megkérdezi, hogy ízlett-e a rakott krumpli:
„Ettem már jobbat is.”
vagy az a válasz, hogy:
„Köszönöm, finom volt, majdnem olyan klassz, mint amikor a szülinapomra főzted.”
A kritika megfogalmazásánál erős különbség van a két hozzáállás között, így a szülő-gyerek kapcsolatot is eltérően alakítja.
De az sem mindegy, hogy ha a Gyerek hoz egy elégtelent matekból, akkor szülőként mit mondunk:
„Kisfiam, apád se volt jó matekból, én se, mitől lennél te zseni?”
Akkor a „kisfiam” elkönyveli, hogy ez családi átok, nem képes többre, csak legyen meg a kettes, aztán kész. Úgy fog hozzáállni a matekhoz, hogy arról ő nem tehet, és sajnos más dolgoknál is gondolhatja majd ezt…
Vagy azt mondjuk:
„Kisfiam, mostantól nincs telefon, TV, internet, barátok, amíg azt a nyavalyás matekot ki nem javítod! Ezt a szégyent!”
Akkor a gyerek még jobban fogja utálni a matekot, mivel emiatt vonnak meg tőle minden földi jót, a matekhoz való hozzáállás pocsék, negatív lesz. És előfordulhat, hogy máshoz is.
Ha azonban azt mondjuk:
„Kisfiam, az egyesnek nem örülök, de tudom, hogy te sem, ezért találjuk ki, hogy mi segítene abban, hogy jobb legyél matekból. Hidd el, ha egy kicsit ráfekszel, simán menni fog!”
Akkor a gyerek látja, hogy a szülei nem harapták le a fejét és hogy örömet tud szerezni azzal, ha javít a matekon, ezért együttműködik. Lehet, hogy nem fogja imádni, de a hozzáállása pozitív lesz: a dolgok néha elromlanak, de megjavíthatók és nincs itt a világvége.
Közben rájöttem, hogy nem sikerült röviden írnom, és lemaradt pár gondolat, így legközelebb folytatom😊. Addig is jó minta-átadást kívánok!